Szerző: www.nyugat.hu
A szombathelyi zsidóság gyásznapja holocauszt-túlélőkkel, családtagokkal és politikusokkal. Egy zsidó relikviákkal teli látogatóközpontot avattunk.
Hétágra süt a nap, a szél is végre elállt. Vasárnap délelőtt a zsinagóga tájékán, a szombathelyi zsidó kulturális központ belső udvarán alig találni állóhelyet. A hófehérre meszelt emlékfal előtt öltönyös városlakók kipában topognak, ellenzéki és fideszes képviselők, helyi prominensek és nyári ruhás nők trécselnek vidáman. Mert az élet él és élni akar – fogalmazott valaki. Oldalt, a fal mellett a szombathelyi holocauszt-túlélők már csendesebben üldögélnek. (A négyszáz túlélőből mára alig páran maradtak). Itt van Elemér bácsi (Spiegler) is, a tévé épp vele készít riportot. Megjárta ő is a poklot, szerencséje volt, túlélte a halálgyárat, idén lesz 101 éves.
69 évvel ezelőtt – auschwitzi borzalomban
Nehéz ezt elképzelni. Pont mint ma, nyár volt, ugyanígy süthetett a nap, színes és szagos volt a világ (csiripeltek a madarak, illatoztak a szombathelyi kiskertek). De 69 évvel ezelőtt, július 3-4-én a szombathelyi vasútállomásról kigördültek a marhavagonok rakományukkal: 4228 meggyilkolandó emberrel, szombathelyiekkel és más Vas megyei települések lakosaival, akiknek egy bűnük volt: felekezetileg a zsidó vallási kisebbséghez tartozónak papírozták őket. Robogtak étlen és szomjan, több napon át a halálgyárba, Auschwitzba. Útközben többen meghaltak vagy megbolondultak.
Közülük mindössze négyszáz térhetett haza. Egy generáció lett semmivé – egy színes, élettel teli kultúra és világ tűnt el, Szombathelyről is. Azóta több zsidó generáció nőtt fel nélkülük, a gyökerek nélkül, félelemben és elhallgatásban, nagyszülők óvó tekintete és simogató kezei nélkül – emlékezünk ma erre is.
Mert emlékezni kell – 69 évvel később is
Emlékezni kell az áldozatokra és mindent meg kell tenni azért, hogy az antiszemitizmus eltűnjön a magyar közéletből. Ennyiben össze is foglalhatnánk a vasárnap délelőtt megannyi beszédét:
A mostani – hagyományosan július első vasárnapjára időzített – szombathelyi holocauszt emléknap azért is különleges, mert Szombathely egy zsidó látogatóközponttal is gazdagodott. Egy parányi, helytörténeti érdekességeket felvonultató múzeummal, ahol mindazok, akiket érdekel a szombathelyi zsidóság története és gazdag hagyománya, eztán tájékozódhat.
Ahogy a helyi hitközség vezetője, Márkus Sándor is fogalmazott: Ez egy újabb lépés, nyitás a város felé, hogy az itt élő nem zsidók is lássák, milyen volt és milyen ma zsidónak lenni: „Hogy megtudják, nincsenek titkaink”
, és a szombathelyi zsidóságnak van mire büszkének lennie.
Puskás Tivadar polgármester hozzátette „Szombathely nem felejtette el zsidóit, mindig tudtunk azokról az emberekről, akik Szombathelyet gazdagították. Tanulni kell a múltból, és el kell mondani, mi történt itt Európa közepén, hogy soha ilyen többé ne történhessen. Elfelejteni soha sem lehet, de tanulni belőle igen!”
A zsidóság relikviáit nézegetjük tovább
Az emlékezés fájának (egy szomorúfűz) elültetése után, mondván a puding próbája az evés, futólag mi is végigjártuk a kiállítást. Sok időnk és terünk nincs, ötven ember közt topogunk, de megfogadjuk, mihelyst lehet, visszatérünk ide – tárlatvezetéssel. A látogatóközpont amúgy mindössze pár szobából áll, a Bernstein Béla kulturális központ alsó szintjén található, igényesen berendezve, eredeti relikviákkal. A bejáratnál feltűnik egy időszalag, amely felvonultatja Mózestől a zsidók legfontosabb történelmi dátumait, rövid magyarázatokkal, mit jelent például a hanuka. Egy vitrinben Lakatos Löwy János kegytárgyai, például imasálja – ő volt az egyik legmeghatározóbb személyiség, aki összetartotta a közösséget
Megcsodáljuk a tórát, majd a következő helyiségben a zsidóság relikviáit nézegetjük tovább, beleolvasunk: a kiegyezéstől napjainkig mi minden történt a szombathelyi zsidósággal. A deportálásra és a holocaustra külön kis vitrin emlékezik, megborzongunk a megsárgult csíkos rabruhák, a horogkeresztes autószászló és a nyilaskeresztes karszalag láttán.
„Na, ide beköltözünk”
– mondta egy fiatal pár viccesen, és mi sem gondolunk mást, amikor belépünk az utolsó szobába, ahol egy tipikus 19-20. századi zsidó polgári család nappaliját láthatjuk, amint épp sábátra (nyugalom napja) készülődnek. Terített asztallal várnak, ott a pászka, rituális tárgyak előkészítve a díszes asztalon a szertatás kezdetére várnak.
A kiállítás Mayer László levéltáros, Hesztera Aladár restaurátor és Harrer Norbert áldozatos munkáját dicséri. Létrehozásában a zsidó hitközség mellett a Savaria Múzeum munkatársai is segédkeztek. Az anyagi hátteret a hitközség adományai biztosították, állami pénz nem került bele. A tárgyakat hagyatékokból és zsibvásárokból gyűjtögették össze. A működtetői a hitközség tagjai – akik a későbbiekben kérésre tárlatvezetésről is gondoskodnak majd.
Az emlékezés az imaházban, beszédek sorával folytatódik
Több felszólaló is hangsúlyozza: a szombathelyi zsidók olyan magyarok, akik a zsidó vallást kapták örökül, és igyekeznek azt megtartani és megélni. Nem idézném sorra a megannyi felszólalót, de ritka pillanat, hogy üres szólamok helyett végig értékes és megrázó gondolatokat is kapunk. A lényeg, hogy fogadjuk el őket, mert a zsidók sem mások, csak más a vallásuk, ugyanakkor nekik is megdobban a szívük, ha meghallják a magyar himnuszt. Másrészt arra is figyelmeztetnek – hogy nem szabad eltűrni a rasszizmust, a holocauszttagadást, a bűnbakképzést, ki kell kérni magunknak a hamis és igaztalan antiszemita összeesküvés-elméleteket, ami például a köznyelvben és az interneten terjed.
Engem a Hende Csaba honvédelmi miniszter helyett érkező (egyenruhás) katona (dr Töll László alezredes, hadtörténész) beszéde lepett meg leginkább, aki közhelymentesen, – papír nélkül – őszintén beszélt arról, hogy katonaként is megbocsáthatatlan, amit a zsidók ellen annak idején, katonai parancs alapján elkövettek. Megrázó a gyászszertartás során Gara István kántor személyes szállal és liturgikus elemekkel átszőtt megemlékezése is. Hűen visszaadni nem tudnám: de aki hallotta, az nem felejti. (Aztán, mikor a gyerekeknek elmesélem, miért késtem a vasárnapi ebédről, könnybe lábad az én szemem is – nem sűrűn esik meg velem, pláne munka közben.)
A megemlékezők aztán a Batthyány téri emlékfalnál helyzeték el koszorúikat, majd a Bercsényi utcai temetőben mondtak imát az elhunytakért.