Az év legszomorúbb szenzációja: Dr. Vadász Gábor reméli, hogy végre megtalálták a Rohoncon megölt munkaszolgálatosok – köztük édesapja, Vadász Géza – földi maradványait. A rohonci (Rechnitz, Ausztria) tömeggyilkosság emlékezetes gaztett volt a magyar és az európai holokauszt történetében. Az áldozatok nyugvóhelyét 1946 óta hiába keresik. A közelmúlt drámai fordulata, hogy az évtizedek óta keresett munkaszolgálatos-sírok napvilágra kerülhetnek dr. Vadász Gábor sebész-aneszteziológus szakorvos (és édesanyja, a néhai Steiner Ilona) és Engelbert Kenyeri, volt rohonci polgármester kitartó nyomozása eredményeképp.
Vadász Géza emlékezete
Apám nem akart megszökni és bujkálni 1944 vége felé sem, ahogy anyám és én tettük – kezdte történetét dr. Vadász Gábor. – Úgy vélte, hogy munkaszolgálatosként is a magyar királyi honvédség tagja, így kevésbé kiszolgáltatott a nyilas suhancok utcai terrorjának. November végéig, amíg apámat, Vadász Gézát és ikertestvérét Árpádot ki nem vitték a józsefvárosi pályaudvarra, munkaszolgálatos századával egy Anker közi panzióban „dekkolt”. Anyám minden nap látogatta. Ebben az időszakban a Lónyay utcai református kollégiumban húztuk meg magunkat. Már nyolc éves voltam, jól emlékszem a szállást kereső keringéseinkre anyámmal.
Vadász Gábor
Élesen emlékszem arra az alacsony szőke fiatalemberre is, aki a felszabadulás után meghozta a hírt, hogy apámékat vonattal Rohoncra vitték, és ott megölték. Anyám kivette a szekrényből apám egyik ruháját, és neki ajándékozta.
A kutatás kezdetei
Azóta keressük apám sírját. Szinte minden hivatallal levelezni kezdtünk. Anyám első Rohoncra küldött levelére érkezett válasz dátuma 1947. január 6.: „Nem tudjuk hol van a 200 ember elföldelve.” Eljutottunk a pápáig is – és vissza. Ugyanis írtunk a rohonci plébánosnak, akinek feladata lenne egy „historia domus” vezetése, nincs-e abban információ, de nem is válaszolt. Írtunk a püspöknek Eisenstadtba, de ő sem válaszolt. Múltak a hónapok, évek, s mikor német pap ült a pápai trónra, akkor javasoltam anyámnak: most, hogy német pápa lett, lehet talán némi lelkiismeretfurdalása. Persze ő sem válaszolt. De fél év múlva érkezett egy magyar nyelvű levél a nunciatúrától, hogy szíveskedjünk az eisenstadti püspökhöz fordulni a problémánkkal. Ez a kör bezárult.
Új remény osztrák oldalról
Édesanyám 100 évet élt. 2011-ben halt meg. Nem jutott el a sírokig. Amikor a 70-es években már átmehettünk Ausztriába, akkor Rohoncon együtt kerestük a gyilkosság helyét. Akkor ott csak egy kukoricás volt. Anyám át sem tudott vágni rajta, én bóklásztam a kukoricaszárak között, és meg is találtam a kereszt alakú pajta romos épületét, ahol utolsó óráikat töltötték. Hallottuk, hogy történt valami a régi vágóhídnál is. Elindultunk oda, és szembejött traktoron egy nő, olyan korú, aki 1945-ben már jócskán élhetett. Anyám jól tudott németül. Megkérdezte, mit tud ezekről a megölt zsidókról? Én olyan gyűlölködő arcot még nem láttam, mint amilyenné az asszony arca vált.
Valamelyik polgármester Frau Somogyihoz irányította anyámat, hogy az ő földjén is vannak munkaszolgálatosok eltemetve. Anyám levelezett is vele. Frau Somogyi megírta, tíz egynéhány munkaszolgálatos tömegsírja lehet a földje végén. Kenyeri polgármester szerint azok sírjai voltak ott, akik a megölt munkaszolgálatosokat elföldelték. Őket egy nappal később végeztek ki.
Az utóbbi évtizedben sok mindent megtettek a rohonciak és mások is annak érdekében, hogy megtalálják a sírokat. Azért sem találták meg, mert a keresés területe pontatlan volt. Egy szemtanú az 1946-os helyszíni tárgyaláson azt vallotta, hogy a kereszt alakú pajta mögött vannak a sírok, és erről helyszínrajzot is készített. A vallomás időközben – főleg a számunkra – eltűnt. Amikor 2012. március 25-én a Keleti Birodalmi Védőfal építésén megöltekre emlékező szabadtéri múzeumot felavatta az osztrák államelnök, Heinz Fischer, akkor kijelentette, hogy megkeresik a halottakat, ekkor a helyszínrajz is azonnal előkerült.
Az osztrákok az 1946-os helyszínrajz alapján készítettek kutatási tervet 2014-ben. Földradaros módszert választottak, de csak kisebb területet kutattak át, mert a műszerük is elromlott, így abba is maradt a kutatás. A Mazsihisz támogatta újabb kutatási tervek megrendelésével a feltárást, és az Országos Földtani és Geofizikai intézetben éppen ott dolgozó fiamra osztották a kutatási terv elkészítését. De mégsem ez a feltárás kezdődött meg, hanem az osztrákok vágtak ismét elénk azzal, hogy a kijelölt területet megkutatták helyben dolgozó – mellesleg egy kelta falut kereső – régészek, de nem találtak semmit. Az elmúlt háromnegyed évben légifelvételeket kértem oroszoktól, angoloktól, osztrákoktól, amerikaiaktól, németektől, de sehonnan sem kaptam pozitív választ. A magyar honvédség anyagának átnézése sem vezetett eredményre.
Kísértő múlt
Rohoncnak egy emberséges, tisztességes polgármestere volt, ma már nyugdíjas, Engelbert Kenyeri. Egy szót sem tud magyarul. De évekkel ezelőtt elhatározta, hogy lemossa a gyalázatot a városáról, azt a véleményt, hogy a helyiek örökre elrejtették bűneik tanúit, a sírokat, és a lakosság hallgatása miatt nem lehetett azokat mindmáig megtalálni.
Volt mit szégyellni ugyanis. Apámék Rohoncra már félholtan érkeztek Kőszegről. Megkínzott, éhező, tetves, beteg, fagyott emberek. Március 24-én, érkezésük napján, nagyszombat éjszakáján a rohonci Batthyány-kastélyban tartott „bajtársi” buliban jelenlévők telefonon kaptak parancsot a regionális építkezés vezetőjétől, Josef Muraltertől, hogy öljék meg a zsidókat. A helyi Gestapo vezetője, Podozin elordította magát, hogy „önkénteseket keresek”, és éjjel 11-kor mintegy 12 helyi, rohonci önkéntes levonult egy kis zsidóölésre. Nem igazolható, hogy a házigazda, Batthyány Margit is részt vett volna az éjjeli gyilkosságban. A gyanú árnya viszont örökre rávetődött. Felelősségre soha nem vonták. Mintegy 200 embert 25-én, hajnal előtt kivégeztek. Másnap eltemettették a halottakat, a holmijukat szétosztották, és kivégezték a sírásókat is, hogy tanú ne maradjon. Egyes források szerint még a nem zsidó teherautó-sofőröket is, akik az állomásról szállították a pajtához az embereket. Ez a kisváros nagyon kicsi ahhoz, hogy e történet ne jusson el mindenkihez. És Rohonc évtizedekig hallgatott.
„Sírgyanús területek” a légi felvételeken
Kenyeri volt polgármester nem régen kapott az amerikaiaktól egy 1945. augusztus 6-i légifelvételt, s ezen jól látszanak a sírgyanús területek. Nem messze van a síroktól az árokrendszer, a műholdfelvételen jól látszanak a harckocsi-elhárító és a gyalogsági futóárkok, előttük a géppuskafészkekkel, amelyeket a folyamatosan vert, kínzott, éheztetett munkaszolgálatosok ástak ki azért, hogy ez a soványka védvonal megállítsa a Volgától Ausztriáig robogó orosz harckocsikat. Nem állította meg őket. A város pár nap múlva már az oroszok kezére került.
Korábban azoktól az árkoktól ilyen messze senki sem kereste a sírokat. A légifelvételt most, 2017 májusában kaptam meg, és Kenyeri volt polgármester úr kérésére a fiam GPS-koordinátákkal meghatározta a rohonci munkaszolgálatosok feltételezett sírjainak a pontos helyét.
Ha sikerül feltárni és azonosítani a sírokat, úgy vélem, már nem szabad őket megbolygatni. Semmi értelme azonosítani egy koponyát vagy lábszárcsontot, hogy vajon ez az apám vagy az ikertestvére, vagy akárki. Ennek már semmi értelme sincs. Tudnunk kell, hogy valóban a munkaszolgálatosok nyugszanak-e ott, és kötelességünk, hogy föléjük emlékművet állítsunk. Ezt a régóta hangoztatott álláspontomat – a sírok megtalálásának hírével – az elmúlt hetekben sokaknak elküldtem Ausztriában. A bűnére azzal kérhet bűnbocsánatot az osztrák állam, hogy méltó emléket állít a rohonciak által megölt százaknak.
A levelekre még nem kaptam választ. Lassan írok nekik megint. Ahogy 72 éve folyamatosan.
Forrás: zsido.com, szerző: Dombi Gábor