Diszkrimináció helyett rezsim-csökkentés – Január 27.: a holokauszt nemzetközi emléknapja

A hátrányos megkülönböztetést nem sikerült mind ez ideig törölni az emberiség GPS-éből. Pedig képesek vagyunk rá, hogy végleg kiiktassuk a sátáni (útvonal)tervet.

Január huszonhetedikét az ENSZ közgyűlése a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította – egyhangú szavazással – 2005-ben. E napon, 1945. január 27-én szabadult föl a legkegyetlenebb, legpusztítóbb, leghírhedtebb náci haláltábor, Auschwitz-Birkenau.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete határozatában utasította el a holokauszt tagadását és általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt, s erőszakot. Hatvan(!) évvel azután, hogy a fasiszták – a nemzetiszocialisták és a nekik buzgón segédkező, internacionalista hitlerista hordák, akik között igencsak „vitézkedtek a mieink” (banditás habzsolásuk a vesztes háború után oda /is/ vezetett, hogy saját nemzetükből haraptattak ki jókora darabot) – hatmillió embertársunkat küldték tétovázás, lelkiismereti lázongás nélkül a másvilágra.

Egymillió-ötvenezer, illetve egymillió-százharmincezer közöttire tehető az Auschwitzban meggyilkolt embertársaink száma. Köztük 430 ezer deportált honfitársunkat ölték meg ott. (Forrás: Szita Szabolcs Gyógyíthatatlan sebek, Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban, Holokauszt Emlékközpont – Budapest, 2016) A teljes veszteségünk: mintegy hatszázezer magyar áldozat.

Van-e arra garancia, hogy soha többé ne fordulhasson elő ennél akár „csupán” ezerszer kisebb, még inkább: semmiféle népirtás? A biztosíték önmagamban/önmagunkban keresendő.

Miféle alapom/alapunk van arra, hogy bárkit, bárhová is besoroljak/besoroljunk, az adott rubrikába kerülés valójában máris satírozást jelentsen? Ő/ez ennyit ér, ők/azok annyit. A grádicson eddig emberek, alatta… Mindenkiben ott ketyeg egy nukleáris előítélet-bomba. Ne tévedjek: bennem is. S a mindenkori hatalom nem tétovázik, hogy aktiválja az én ketyegőmet is, ha kénye-kedve úgy tartja. Nem vacakol, nem szokott.

Akkor tehát, ilyen formán a legeslegelső lépés – önzőnek tűnhet, de mégsem az! – az önvédelem. A legbelső, nevezzük így: rezsim-csökkentésünk, -mentesítésünk. Nem vagyok, s nem is leszek báb! Mert nem lehetek – soha többé! – partner semmiféle megkülönböztetésben, kirekesztésben, üldözésben, kitoloncolásban. A zsidóüldözés sem a pályaudvari bevagonírozáskor kezdődött. Hanem az első csúfolódások, „heccelődések” idején szökkent szárba,
terpeszkedett szét, aztán fajult világjárvánnyá.

Igenis zárjam le a saját testi, lelki, szellemi határaimat, sőt, bíztassam is erre a szűkebb-tágabb környezetemben élőket, persze kizárólag abban az értelemben, mi szerint a hatalom által befolyásolhatatlan, manipulálhatatlan „övezet” vagyok, leszek magam, s válik ugyanilyenné a szomszéd, a falum, a városom, a közeli-távoli település.

Önálló gondolkodás. Érték alapú vélemény, vélekedés, viselkedés. Önmaga adottságához, képességeihez, lehetőségeihez, erejéhez viszonyított teljesítmény szerinti megítélés. Olimpiai nívójú vidék-fölzárkóztatás.

Szolidaritás. Humánum. Virágozzék minden árokpart!

Humor. Önirónia.

Az uralkodó elit egy dologban, de abban aztán valóban kiteljesedhet: a köztisztaságban. S szolgálja a nép egészségének ügyét, az oktatást, a kultúrát, a tudományt, az innovációt! Függetlenség, szabadság, sportszerűség: ez éppúgy természetes járandósága az egyházaknak s a civil szervezeteknek. Falat kenyér a kritikai hang: érted haragszom, nem ellened! S az önkritika: eltoltam, én vagyok a felelős, megkövetem a közösséget, európai uniós módon vonom le a konzekvenciákat.

A holokauszt nemzetközi emléknapja szimbólum. Embervoltunk egyetemes felkiáltójele. Szabadítsuk meg magunkat, egymást a gonosztól. A hátrányos megkülönböztetéstől. Most, mindörökké!

forrás: teremtuccse.blogspot.hu
Szenkovits Péter