A bűnös bűntelen – Kasztner Rezső tragédiája

2024. április 17-én Csepeli György szociológus, szociálpszichológus volt a Zsidó Szabadegyetem vendége, aki a máig ellentmondásosan megítélt ún. Kasztner-ügyről beszélt a hallgatóságnak.  

Csepeli György hangsúlyozta: nem történész, ő elsősorban szociálpszichológiai szempontból foglalkozott Kasztner Rezső történetével, amelynek megértéséhez elsőként a korszakot jellemezte. Mint mondta: a végzetes év, 1944 előtt a hazai zsidóság páratlan sikertörténete zajlott le a többnyelvű Magyarországon. Igaz, a kiegyezést követő aranykor és az emancipáció előnyeiből az ortodox zsidóság nem annyira profitált, míg a neológok elindultak az asszimiláció útján. A betelepült zsidók és az uralkodó liberális értelmiség között kölcsönösen előnyös együttműködés alakult ki (erről szól Karády Viktor és Kemény István nemrégiben megjelent Zsidóság a magyar nemzetépítésben című könyve), ami azt vetítette előre, hogy egy olyan modern Magyarország van kialakulóban, ahol nem a hovatartozás, hanem az számít majd, ki mit akar, mit tesz a nemzet felemelkedése érdekében. 1920-ig volt erre esély, ám mégsem ez következett be. Az első világháborús veszteség és a váratlan trianoni trauma antiszemita hullámot váltott ki – a numerus clausus már ennek a bűnbakkeresésnek a jegyében született. A helyzetet súlyosbította a Monarchia összeomlása után bekövetkezett két forradalom, amelyekért sokan a zsidókat tették felelőssé. Különösen a tanácsköztársaság idején erősödött fel az az érzés, hogy a szovjet típusú diktatúra tulajdonképpen a zsidók műve. Az ezt követő ellenforradalom fő ideológusa, Prohászka Ottokár az antiszemitizmus kegyetlen verzióját képviselte: ő volt az egyik kezdeményezője a numerus clausus törvénynek, s hangzatos ígéretei a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére (vegyük el a javakat azoktól, akiknek van), jelentős szerepet játszottak az antiszemitizmus fennmaradásában.

Csepeli György arra a körülményre is felhívta a figyelmet, hogy a zsidótörvények évei (1938, 1939, 1941) a nem zsidók számára diadalévek voltak: a magyarlakta területek visszacsatolását őszinte eufóriával fogadták a Felvidéken, Észak-Erdélyben és a Délvidéken. Örültek ugyan a zsidó lakosok is, ám az ő lelkesedésük nem tartott sokáig, hiszen a diszkriminációt itt is azonnal megtapasztalták.

Mindez Kasztner Rezsőt is érintette, aki kolozsvári volt.  A helyi cionista csoportot vezette Horthy bevonulásáig, aztán – miután a kormányzó első dolga volt, hogy betiltsa a cionista mozgalmat – Budapestre költözött.

Kasztner Rezső

Ekkor már javában folyt Hitler két háborúja. A moszkvai csata után már lehetett tudni, hogy az egyiket, a szövetséges hatalmak ellenit nem fogja tudni megnyerni, a zsidók ellen folytatott másik „háborúban” azonban sikeresen haladt a „győzelem”, vagyis a zsidók kiirtása irányába. Egyetlen sziget maradt csak (1944. március 19-ig): Magyarország, ahol a zsidókat ugyan üldözték, minden lehetséges módon megnyomorították, de életükben nem fenyegették. A 800 ezres zsidóság viszonylagos biztonságban volt. Annyira, hogy amikor Hitler először rendelte Horthyt Klessheimbe 1943-ban, szemére hányta, hogy ideje volna már a zsidóktól megszabadulnia.

Egy év múlva, a második klessheimi találkozón, 1944. március 18-án Hitler azt közölte Horthyval, hogy megszállják az országot és új kormányt kell kineveznie. A kormányzó jól tudta, mi lesz ennek a következménye, de végül pár napos huzavona után kinevezte az új kormányt, amely készségesen engedelmeskedett a teljhatalmú német megbízottnak, Veesenmayernek.

Csepeli György megjegyezte: Veszprémy László Bernát kutatásai alapján elmondhatjuk, hogy 1944. március 19. rendszerváltás volt, hiszen minden szinten hatalmas leváltási hullám kezdődött. Az újonnan kinevezett köztisztviselőkről tudni lehetett, hogy nem fogják akadályozni a küszöbön álló deportálásokat. A német akaratot pedig ekkor már napi szinten közvetítette Weesenmayer az új kormányfőnek, Sztójay Dömének, ő pedig Baky László és Endre László államtitkároknak, valamint Jaross Andor miniszternek. Ők hárman irányították a deportálásokat, amelynek lebonyolításában mintegy 200 ezer ember vett részt, a MÁV-alkalmazottakat is beleértve.

Már minden készen állt az elsőként a keleti országrészből történő deportálásra, amikor váratlan dolog történt: Auschwitzból megszökött két szlovák fogoly, akik eljutottak Pozsonyba és elmondták, mi történik a táborban, s hogy a lágert éppen akkor készítik fel egy nagyobb számú deportált meggyilkolására. A németre lefordított jelentést Kasztner hozta át Pozsonyból Budapestre.

Máig nem tudni, Kasztner miért nem továbbította a jegyzőkönyvet azonnal Svájcba. Mire a dokumentum ismertté vált, a magyar vidéki zsidóság sorsa megpecsételődött.  Még akkor is sokan voltak, akik egyszerűen nem hitték el a leírtakat, az emberi ésszel felfoghatatlan szörnyűségeket. A nemzetközi közvélemény felháborodása, Roosevelt amerikai elnök, a svéd király és a pápa figyelmeztetése végül megtette hatását: Horthy július 6-án a deportálások leállításáról döntött.

Még a megszállás után Eichmann összehívta a budapesti ortodox és neológ zsidó képviseleteket, és egy közös zsidó tanács megalakítására kényszerítette őket. Azt a látszatot próbálta kelteni, hogy lesznek „egérutak”. Erre utalt Eichmann ajánlata is: az ún. „vér és áru” akció keretében a szövetségesek 10 ezer teherautót adnának a németeknek, akik cserébe leállítanák a deportálást. Mindebből nem lett semmi, azt azonban Kasztnernek sikerült kialkudnia Eichmann munkatársánál, hogy 1864 személyt – hatalmas pénzösszeg fejében – ne Auschwitzba, hanem a semleges Svájcba vigyen a vonat.

Adolf Eichmann

Kasztnernek rossz és rossz között kellett választania – hangsúlyozta Csepeli György. Az 1864 ember között főként rokonok, hitéleti szereppel bírók, gazdagok voltak. Ezért érte őt később az a vád, hogy a leggazdagabbakat választotta ki, ám ez nem igaz. Amit ugyanis a gazdagok befizettek, abból tudták finanszírozni azok útját, akiknek nem volt pénzük. Nem mondható tehát, hogy igazságtalan volt a szelekció, maga a helyzet volt teljesen képtelen – fogalmazott az előadó.

Kasztner a háború után abban a tudatban élt tovább, hogy megmentett 1800 embert – akiket viszont nem tudott megmenteni, elkezdték hibáztatni. Ez okozta a tragédiáját, amihez hozzájárult az is, hogy „mindenáron hős akart lenni”, s Izraelben miniszteri ambícióikat dédelgetett.  1953-ban Malchiel Gruenwald pamfletet írt róla, amelyben azzal vádolta, hogy lepaktált az SS-szel. Megítélésén tovább rontott, hogy a nürnbergi perben Eichmann három bűntársának adott olyan nyilatkozatot, amellyel tisztázni próbálta őket. Ő maga ezt azzal magyarázta, hogy annak idején megígérte: ha fordul a kocka, segíteni fog nekik. (S valóban, egyikük, Becher csekély büntetést kapott, később az NSZK egyik leggazdagabb embere lett.) Kasztner pert indított rágalmazásért, de elvesztette.
1957 márciusában merényletet követtek el ellene: háza előtt lőttek rá, s belehalt sérüléseibe.

Halála után egy újabb perben igazságot szolgáltattak neki, de a „kollaboráns” bélyeg rajta maradt. Ezért az izraeliek egy része máig elítéli, míg mások könnyezve emlékeznek rá.

Csepeli György szerint – szociálpszichológiai szempontból – klasszikus bűnbak-szerep az övé.
Az mindenképpen felróható neki, hogy az Auschwitz-jelentést nem továbbította, de embermentő tette és zsidóság iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen – zárta előadását a professzor. 

(ti)

This entry was posted in Nincs kategorizálva. Bookmark the permalink.

Comments are closed.