Megemlékezés Bass Rezső botlatókövénél

A 74 évvel ezelőtti szörnyű történések felidézésével az Auschwitzba deportált, többségében mártírhalált halt zsidó közösség tagjaira emlékeztek ismét Kőszegen, Bass Rezső botlatókövénél. Dr. Küttel István köszöntő szavai után Bass Rezső fiának USA-ban élő özvegye, Anna Bass visszaemlékezését hallgathatták meg a résztvevők.

170-0522

“Az idő távlata, a történészek múltat feltáró tevékenysége lehetővé tette, hogy ma már minden részletét ismerjük a holokausztnak, különös tekintettel annak bekövetkeztében sajnálatos módon szerepet játszó magyarországi politikai-társadalmi történéseket is. Ugyanakkor a szakemberek is fontosnak tartják, hogy minél több túlélő visszaemlékezését ismerjük meg, ami még hitelesebbé és átérezhetőbbé teszi a holokauszt borzalmait.” – mondta köszöntőjében Dr. Küttel István.

A visszaemlékezésre felkért mátészalkai zsidó közösséghez tartozó Anna Bass Bass Rezső György nevű fiának USA-ban élő özvegye. Bass György az USA-ba disszidált 1956-ban, és ott ismerkedett meg Annával. Levelét Schwahofer Balázs, az Árpád-házi Szent Margit Gimnázium tanulója olvasta fel a Kőszegi Vonósok tagjainak zenei aláfestésével.

Anna Bass sorait változtatás nélkül közöljük:

“Én a Mátészalka nevű magyarországi kisvárosban születtem. Ez Budapesttől észak-keletre helyezkedik el közel a romániai határhoz. A bátyámmal ugyanabba a zsidó elemi iskolába jártunk. Bátyám az elemi után a legjobb budapesti zsidó iskolába került, mert mérnöknek készült. Ő egy nagyon jó tanuló volt, nem csak az osztályban, hanem az egész iskolában ő volt a legjobb. Ő magáért is és a fiatalabb osztálytársaiért is kiállt az iskolában eluralkodó antiszemitizmus ellen. Ő ebben az időben Budapesten, az anyai nagynénénknek a családjánál lakott.

Mátészalkán mi nem voltunk jól informálva az ország politikai helyzetéről. Mi csak azt tudtuk, hogy a németek már Budapesten vannak. Ezek az évek nagyon nehezek voltak egy olyan kisvárosban, mint a miénk. A zaklatások a zsidókkal szemben felerősödtek, függetlenül attól, hogy valaki szegény vagy gazdag volt. Zsidónak lenni elég volt ahhoz, hogy valakit kiraboljanak. Állandó félelemben éltünk. Folyamatosan azzal kellett számolnunk,  hogy elrejtett értéktárgyakat keresve feltörik a rendőrök az ajtónkat. Mi reszkettünk az életünkért, de nem volt menekvés. A szüleimnek lejártak az igazolványai, ennek ellenére nem tudták azokat megújíttatni. Ehhez a zsidóknak nem volt joguk többé. Magyarország 1944. március 19-i német megszállásának időpontja után Dávid csillag nélkül nem hagyhattuk el házainkat. Csak meghatározott időben bonyolíthattuk a bevásárlásainkat. 

A mi gettónk az első volt az országban. 1944. áprilisában volt az utolsó lehetőség a szökésre. Ebben az időben Mátészalka 10 000 lakosa közül 2000 fő volt zsidó származású. Volt köztünk szegény, középosztály-beli és nagyon jómódú is. Kora reggel arra ébredtünk, hogy magas kerítéssel voltunk körbevéve, gettóba zárva. Pár nappal később a rendőrség minden lakást ellepett. Az összes ékszerünket, bútorainkat, személyes tárgyainkat a ház egy részében gyűjtötték össze. Csak a túléléshez szükséges holmijainkat hagyták nálunk. A németek elkezdték az összes zsidót a kevés szedett-vedett holmijukkal összegyűjteni a falvakból. Két órájuk volt, hogy összegyűjtsenek mindent, amit magukkal akartak és tudtak vinni. A gyerekek és az idősek a gettóban maradtak.

A mi családi házunkban 300 zsidót gyűjtöttek össze. Köztük voltak a nagyapám, nagynéném, nagybátyáim, azok gyerekei és unokái. Mindenütt emberek voltak, még a pincében, folyosókon és a padláson is. Nagyon kevés élelmiszerünk volt ahhoz, hogy mindenkit jól lakassunk. Egy közösségi konyhát létesítettünk, amit mindenki használhatott. Időnként a férfiakat, így az én apámat is a rendőrségre vitték. Ott addig ütötték őket, amíg elájultak. Mindig ugyanaz volt az ok: azzal vádolták őket, hogy elrejtették az aranyat és az értéktárgyaikat.

Az édesapám öngyilkosságot kísérelt meg.  Egy három éves, még beszélni is alig tudó kislány talált rá és így sikerült őt megmenteni. Jóllehet, életét megmentették, de csak Auschwitzig, ahol őt a gázkamrában meggyilkolták! 

Május 28-án a vasúti pályaudvarra vittek minket. Mielőtt beraktak volna minket a marhavagonokba, alá kellett vetni magunkat egy testi motozásnak. Ez alatt folyamatosan fegyvert szegeztek ránk.  A teljes méltóságunktól megfosztottak minket. Minden testnyílásunkat végigkutatták, még a legkisebb kislányt sem kímélték meg ettől. Minekutána ezen a pokoli eljáráson keresztül mentünk, bevagoníroztak minket. Körülbelül 100 ember volt vagononként bezsúfolva élelem, víz, ülőalkalmatosság nélkül. Egyetlen vödör volt a szükségleteink elvégzésére az egyablakos vagonokban. Napokig úton voltunk, senki sem tudta, hogy hová visznek minket. Jópáran már útközben meghaltak. Végül elértük Auschwitz-Birkenau-t. Senki sem tudta, hogy hol vagyunk.

Amikor kiszállítottak minket a vagonokból, rögtön szétválasztották a férfiakat a nőktől és a gyerekektől. Sorokban kellett felállnunk. Amint körülnéztem, hirtelen megláttam az apámat. Ő a szemeivel minket kutatott. Pillantásaink találkoztak. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Sorban álltunk és balra vagy jobbra lettünk szétválasztva. Nem tudtuk melyik sor hová vezet. Először egy szép német tisztet láttunk, aki egy ismert Tosca opera áriáját fütyülte.  Később  megtudtuk, ő dr. Mengele volt. Ő el akart választani az édesanyámtól, de szorosan egymás mellett maradtunk és anyám azt üvöltötte: „ő még csak 14 éves, nem maradhat egyedül”. Ránk nézett és közölte velünk, hogy jobbra menjünk. Fogalmunk sem volt arról, hogy „hová vezet a balra, hová a jobbra”. Ekkor még nem tudtunk arról, hogy gázkamra volt. Az egész testünket leborotválták, és elvették a ruhánkat. Meztelenül kellett a tusolni mennünk. Ezután valamiféle rongyos ruhákat kaptunk, amivel a testünket valamennyire be tudtuk fedni. Én anyám mellett álltam, aki ordította: „Drága gyermekem, hol vagy?”. Mert nem ismertük meg egymást.

„E” tábor, 32-es barakk, az egyetlen, ami még üres volt. Minden barakkban 1000 nőt helyeztek el. Semmi nem volt ebben a barakkban, sem padok, sem ágyak, még szalma sem. A padozat nyirkos betonból volt. A hely ebben a viskóban nem volt elégséges ilyen sok embernek még ülő testhelyzetben sem. Csak oldalra feküdve tudtunk egymás mellett elférni, senki sem tudott megfordulni. Én valakin feküdtem, valaki más meg rajtam feküdt. Akárcsak a dominók egymáson. Hajnali 2 órakor füttyszóra kellett a barakk mellett felsorakoznunk, létszámellenőrzést tartottak. Éjszaka nagyon hideg volt a szabadban. 8 órát is eltartott, míg az egész tábort megszámolták. Az SS női katonák, akik legtöbbször a létszámellenőrzést bonyolították, ha elhibázták a számolást, órákkal tovább kellett a legkisebb mozgás nélkül állva maradnunk. Ezt délután megismételték, amikor a hőségben majdnem összeestünk. Az SS női tisztek folyamatos őrjáratot tartottak kutyával és természetesen fegyverrel. Mi szökni akartunk, de hová? Tíz méter magas, elektromos kerítés vett minket körül. Néhányan nem tudták ezt a helyzetet elviselni, elkezdtek futni és nekivetették magukat a kerítésnek. Azonnal meghaltak.

Pár nappal később felismertük, hogy egy cseh tábor van mellettünk. Különös volt, hogy itt nem választották szét a családokat, együtt maradhattak. Oh mennyire irigyeltük őket. Azonban nem tartott sokáig. Egy hét múlva, egy éjszaka sok zajt hallottunk. Másnap reggelre valamennyit meggyilkolták. Gázkamrába küldték őket. Egész nap láttuk onnan a füstöt felszállni.

A táborban tartott körülbelül 32 000 női fogoly között kerestem az unokatestvéremet, Klárát. Ő férjnél volt és Szatmárban élt, onnan deportálták. Tizennégy barakkban kutattam utána, 17 000 ember között kiáltottam a nevét. Fekve találtam egy sarokban, beteg volt. Átvonszoltam a barakkunkba. Nem tudta senki, hogy ki a járulékos személy, aki nálunk van. Az SS két héten keresztül napi 20 órában tartott létszámellenőrzést, amíg bele nem fáradtak. Én még ekkor fiatal voltam ahhoz, hogy a félelmet ismerjem. Egyetlen célunk volt, hogy együtt maradjunk. Tudtuk, hogy egyedül egyikünk se élné túl. Hála Istennek, ekkor még nem tudtuk, hogy mi fog még ránk várni. 

Minden nap kaptunk egy kemény szelet kenyeret kevés margarinnal enni. Ehhez egy csésze sovány levest. Az első héten nem tudtam ezt az ételt lenyelni. Ezek után megparancsolta nekem az édesanyám természetesen, hogy mindent meg kell enni, amit kapunk. Rövid időn belül valamennyien szinte csontvázak voltunk. Néha kaptunk kevés főtt répát. Ezt arra is használtuk, hogy az arcunkat és az ajkainkat befessük ezzel, hogy ne látszódjunk olyan sápadtnak, ha megint kiválogatnak minket. Kiválogatás naponta volt, véletlenszerűen. Még kétszer láttuk Mengelét. Mindkét alkalommal gázkamrába akart küldeni engem. Azonban mi együtt harcoltunk és megbékéltünk a sorsunkkal, amíg együtt maradhattunk.

Szeptember végén a barakkok többsége üres volt. Azt mondták nekünk, hogy az emberek többségét munkatáborokba küldték. Az „A” táborban az utolsó válogatást végezték a németek. Egyeseket valóban munkatáborba küldtek, mások meghaltak a gázkamrában. Pár nappal később anya, Klára és én ismét sorban álltunk a válogatáshoz. Mengele megint megállt előttem és megfogta a csuklómat. Mi 201-en voltunk 200 helyett. Ha ebben a pillanatban nem szólította volna a nevét egy másik SS tiszt, hogy valami fontosat közöljön vele, én már nem lennék ma itt. Ekkor megvolt a lehetőségem, hogy a kezemet a kezéből kivegyem és helyet cseréljek az anyámmal. Mire ő befejezte a beszélgetést, tovább ment és valaki mást vett ki a sorból.

Pár nappal később egy gyárba vittek minket dolgozni, ahol repülőgép alkatrészeket gyártottak. Ez Gebhardsdorf –ban volt. Ott nem volt gázkamra. Az ismert I.G. Farben CO cégcsoportnak dolgoztunk. Ez a gyár még mindig létezik – a háború után tagadta a cég, hogy kényszermunkásokat alkalmaztak volna. Tizenkét órás, hetente váltakozó éjszakai műszakban dolgoztunk. Én egy olyan géppel dolgoztam, amivel különféle repülőgép alkatrészeket lehetett előállítani. A gép sokkal nagyobb volt, mint én, de csak én tudtam azt működtetni. Természetesen itt is mindenhol felügyeltek ránk az SS fegyveresek – főként nők. Egyszer mellettem ült egy SS női katona, aki a szalámis szendvicsét ette. Én olyan éhes voltam, hogy az étel szagának érzékelésétől elájultam. Az SS őrző odament édesanyámhoz, akinek azt mondta, hogy valószínűleg meghaltam.

Az SS tisztek vezetője egy kegyetlen bestia volt. Egyszer egy éjszakai műszak ellenőrzésekor odament édesanyámhoz, akinek a poharában talált egy csepp vizet. Emiatt elkezdte egy bőr szíjjal ütlegelni. Ha én nem rántottam volna el a kezei közül, meggyilkolta volna. Amikor megpróbáltam tőle elhúzni édesanyámat, akkor elkezdett engemet ütni. Mindketten tele voltunk lila folttal és duzzanatokkal, de ez nem érdekelt senkit sem.

Leginkább arra emlékszem, hogy rendkívül sok hó volt és sok WC-t kellett pucolnunk. A munka után mindig eldugult WC-ket kellett takarítanunk.

1945. február végén bombarobbanásokat hallottunk körülöttünk. Olyan híreket kaptunk, hogy egy másik helyre fognak átszállítani minket. Klárának és nekem már nem volt cipőnk. Ezért édesanyám odament egy SS fegyveres hivatalnőhöz, hogy megkérdezze, hogyan lehetne cipőhöz jutni. Erre ő azt válaszolta, hogy ha adsz nekem aranyat, adok én neked cipőt. Természetesen nem volt aranyunk, hisz Auschwitzból jöttünk, nem volt semmink sem. De mégis volt aranya édesanyámnak, a fogaiban. Ezeket kiszedte éjszaka a fogaiból. A következő napon ezeket becserélte fapapucsokra. 

El tudod képzelni, milyen lehetett 30-35 km-t, magas hóban gyalogolni? Természetesen étel, harisnya és alsónemű nélkül. Estére úgy be voltunk merevedve, hogy nem tudtunk leülni a nyitott pajtában. Az egyetlen oka, hogy mi ezt túléltük, hogy a német csapatok nem ránk lőttek, ugyanis mi mindig a sor végén meneteltünk.

Körülbelül egy hét alatt elértünk a Szent Georgenthal nevű helységet. Egy öreg üres malomba költöztettek be bennünket. Csak a mi csoportunk volt ott. Teljesen kimerültek, éhesek és koszosak voltunk. Nem volt innivalónk, és így mosakodáshoz végképp nem volt vizünk. Valamennyien rühesek voltunk. A pincében találtam egy bádogdobozt és egy szétment csapból csöpögött a víz. Volt, hogy éjszaka kiszöktem és cseppenként gyűjtöttem a vizet ebbe a bádogdobozba. Ezzel egy kicsit meg tudtunk mosakodni. Ismét egy repülőgép-gyárban dolgoztunk. Nagyon kevés volt az ennivaló. Energiánk végén jártunk, azonban a tavasz illata ott volt a levegőben és minduntalan bombarobbanásokat hallottunk a közelünkben. Mindezek ellenére reménykedtünk.

Naponta végigmentünk a kis városon munkába menet. Az egyik sarkon volt egy szépség szalon, a bejárat felett lógott egy tábla, amin az állt, hogy „soha nem adjuk fel.” Azonban 1945. májusában egy napon azt vettem észre, hogy a tábla leesett. Senki se volt ott, aki ezt visszahelyezte volna. Azt vettük észre, hogy már nem igazán őriznek bennünket. Csak egy őr felügyelte a táborunkat. Május 8-án hallottuk, ahogy a páncélosok a közelünkben elhaladnak. Mi kiszaladtunk az utcákra, de az út szélén maradtunk. Ők megálltak, de nem tudták, hogy mi kik vagyunk valójában. Akkor azonban könnyek és nevetés közepette rájött egy szovjet katona. Odajött hozzánk egy bicskával és levágta a sárga csillagokat a ruhánkról. Ezután tudtuk meg, hogy az egy hátramaradt katona feladata lett volna, hogy az egész tábort velünk és magával együtt felrobbantsa. Táborunk két női tagja megtudta ezt és megígérte az SS katonának, hogy megmentik az életét, ha eláll a robbantástól. Ő beleegyezett és így valamennyien megmenekültünk. 

Csak egy érdekes epizód: a kiszabadításunk után nem sokkal adott nekem valaki egy fél kötényt, amit felvettem. Olyan vékony voltam, hogy ezt a fél kötényt kétszer magamra tudtam csavarni. Ez fehér volt, rajta nagy narancsszínű rózsákkal. Amíg csak élek, nem fogom elfelejteni, ahogy a dombról széttárt karokkal lefutva kiáltom: „Szabad vagyok, szabad vagyok.”

Nem volt egyszerű hazajutnunk. Valamennyi mozgó vonatra átszálltunk. Két héten át tartott az út Budapestig. Mi nem merészkedtünk a házunk közelébe, ahol a háború előtt laktunk. Megtudtuk, hogy a HIAS segít a túlélőknek a rokonaik megtalálásában. A bátyámnak nem sikerült életben maradnia. A gettónkban a ház vezetője beárulta őt a náciknak, ezért egy munkaszolgálatos táborba vitték. Majdnem túlélte a munkatábort, azonban hazafelé menet eltűnt. A 18 000 emberből, akikkel a gettóban voltunk csak 60-an élték túl a borzalmakat.  Én egyike voltam a szerencséseknek, aki az édesanyjával haza juthatott. Amennyire én tudom, én voltam a legfiatalabb túlélője Auschwitznak.

Mielőtt végére érnék a történetemnek, szeretnék valamit idézni, amit egyszer olvastam és kérem, hogy soha se feledjék. Idézem: „Mikor sír egy férfi? Ha fájdalma van.  Mikor sír egy zsidó? Ha emlékezik.” El fog jönni az a nap, amikor az utolsó Holocaust túlélő is elmegy és nem lesz zsidó, aki azt tudja mondani – „Én ott voltam. Ez velem megtörtént!” Az utolsó túlélő halála után a világ szemtanú nélkül marad, ezután csak a tőlük származó bizonyítékok maradnak.

Befejezésül: Én annyira érzelem nélkül próbáltam tudósítani, amennyire csak lehet, mert különben nem tudtam volna megtenni, hogy a történetemet lejegyezzem. Egy nap eseményeit órákba telne elmesélni. Az életünkből 14 hónapon át a modern történelem legembertelenebb bánásmódjának voltunk alárendelve. Mi, a túlélők, egész életünkön át magunkon hordozzuk a sebeinket.

Isten óvja Önöket,

Anna Bass”

 

fotó: Németh Iván

Vonatkozó cikk: Auschwitzba deportált helyi zsidókra emlékeztek Kőszegen (Vas Népe)

 

This entry was posted in Nincs kategorizálva. Bookmark the permalink.

Comments are closed.