Prieger Zsolt hitről, zsidóságról és sok egyébről beszélt

Képesek vagyunk-e a papírhidat választani? Ez a tétje Prieger Zsolt előadásának. Ilyen egy őszi zsidó este a hitközség Bernstein Béla Kulturális Központjában.

ZsidoPrieger0301-768x477

A világ szereti a skatulyákat – és nem szereti a többdimenziós gondolkodást. Arra a kérdésre, hogy „mi a zsidó princípium”, akárhány sztereotíp, skatulyából előhúzható válasz rávágható.

Buber-reneszánsz

Prieger Zsolt azonban „a tán legmeghatározóbb zsidó gondolkodóhoz”, Martin Buberhez (1878 – 1965) fordul a többdimenziós válaszokért; vagy legalábbis a válaszok megfogalmazásának lehetőségéért. Buber „külön világ, külön univerzum, a 20. század egy emberben, aki az űrkorszak embere ugyanúgy volt, mint a középkoré vagy a reneszánszé; és mellette mindenestül modern zsidó volt, minden gesztusa zsidó és bibliai”. Életművében „üdítően folyik össze zsidóság és kereszténység. Nem feladóan, hanem egymástól tanulva. Finom intelligenciával lépi át ezt a mesterségesen emelt határt, nem törődik az elválasztással, hidakat épít”.

Én és Te

Az alap a buberi „Én és Te” összekapcsolása, méghozzá a szeretetben, vagyis a zsidó alapvetésekre épülő evangéliumi parancsokkal tökéletes összhangban: „Én és Te, csak ez lehet a valóság. Az emberi személy igazi otthona más személyekkel való kapcsolatában rejlik. Szerintem ez az igazi, esszenciális zsidó találmány, ennek a tudásnak a továbbadása. Ez az, amit Martin Buber és valamennyi hozzá hasonló, zsidó sprituális gyökerű gondolkodó és alkotó továbbhagyományoz. Zsidó gyökerűn nem feltétlenül zsidó származású embert értek, lehet valaki mélyen biblikus hitű, miközben nem zsidó, vagy keszekusza a családfája; erre nagyon sok modern zsidó gondolkodó rámutat.” Ezek szerint „a szeretet – amely Istentől érkezik – az egyedüli valóság, a többi illúzió, ez az egyetlen valóság, a szikár és hasznos tudás. Egymásra figyelés, egymásra a fókuszálás, hiszen az igazi kommunikáció olyan, mint az imádság, tömény figyelem”.

Nem szakállas bácsi

Baj akkor van, ha „az igazi kommunikáció” nem működik. Vagyis „nincsenek jó korszakok, nincsenek rossz korszakok, mert Isten szempontjából ennek nincs értelme, ő nem egy szakállas bácsi, vagy egy varrónő stoppolás közben, aki mintegy beleavatkozik a történelembe és finom öltésekkel javítja ki a gyilkossági szándékokat, a tömeges halál terveit, és renoválja az aljasság iskoláját. Az aljasság egyetemei működni fognak a végső időkig. Meg kell tanulnunk hát az Istent nem emberi koordinátarendszerben elhelyezni végre”.

Isten a holokausztban

Prieger Zsolt úgy látja, ezért értelmezhetetlen és kicsit „a faragott istenekhez való viszonyra emlékeztető magatartás” – bár érzelmileg és a sebzettség iránti elkötelezettségünk szempontjából érthető tán – föltenni azt a vádló kérdést, miszerint: „Hol volt az Isten a holokausztban? Miképp történhetett meg mindez, ha van Isten? Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, mondja Pilinszky, de szerintem ennek a csodás embernek és nagy költőnek nincs igaza. Egyedül az ember az, aki nemcsak átvérzi, hanem meg is szaggatja, felégeti, hamuvá változtatja ezt a szövetet, amit történelemenek hívunk jobb híján.” Az előadó itt említi meg, hogy Buber „zseniális, a modern korból a vallást fájdalmasan hiányoló könyvében, az Istenfogyatkozásban semmiféle közvetlen utalás nem található az eredeti megjelenéskor alig néhány évvel korábban történt fájdalmas eseményre, a holokausztra”. A szerző inkább az „Istenfogyatkozást” előidéző szellemi folyamatokról beszél, amelyeket „ugyan az ember indított el, de eredményük meghaladja az emberi cselekvés hatókörét, és immár következményként, mintegy kívülről érik, sújtják az embert. Ilyen a holokauszt is, amely nem Isten létének tagadása, hanem az ember embertelenségének az állítása, az ’Istenfogyatkozás’ következménye”.

Foto:

Fotó: Szendi Péter

Beszakad, megtart

Ezt az őszi zsidó estét – a buberi szellemben – üdítő forrás módjára föl-föltörő haszid történetek kísérik. Prieger Zsolt mintegy összefoglalásképpen megosztja velünk egyik „nagy kedvencét”. Íme: „Nagyon egyszerű, mégis mélyértelmű történet: A néhai zablotowi (Galícia) haszidok szerint a Messiás eljövetelének biztos jele az lesz, hogy a városkájukban álló vasszerkezetű híd mellett még egy híd ível majd át a Prut folyó felett. Hogy miből készül az új híd? Nem vasból öntik, nem is fából ácsolják, még csak nem is kőből rakják. Az új híd papírból készül, igenis abból, olyan leheletvékony hártyapapírból, amilyenből cigarettát szokás sodorni. A kétkedők, az istenkáromlók, a hitehagyottak persze csak nevetni fognak rajta, és a vashídon kelnek át, amikor elindulnak az Ígéret Földjére. De a vashíd beszakad alattuk, és a hitetlenek mind vízbe fúlnak. A hithű jámborok azonban bizakodó szívvel vágnak neki a papírhídnak, és hallelujázva vonulnak egyenesen az örök életbe.”

Ez a vonulás az este záróképe. És bár Prieger Zsolt ezúttal újságíróként érkezett, vannak, akik most mondják el: mekkora élmény volt számukra két éve a Bartók Teremben a koncerttel hazatérő Anima Sound System jubileumi Shalom!-koncertje. De talán még ennél a „ráadásnál” is mélyebb nyomokat hagyott az első Shalom!-megjelenés: a 90-es években. Az őszi ég alatt elvonulnak előttünk a Prieger Zsolt által megidézett „modern próféták”: Franz Kafka, Simone Weil, Bob Dylan. Egyszer csak mintha föltűnne köztük Ljudmila Ulickaja: szöveg a világ, széles a folyó, és nemcsak a híd van papírból, hanem Jákob lajtorjája is.

Forrás: Vas Népe (szerző: Ölbei Lívia, fotó: Szendi Péter)

This entry was posted in Nincs kategorizálva. Bookmark the permalink.

Comments are closed.